Ezek a Levelek az anyámnak szólnak, aki valószínűleg soha nem fogja olvasni ezeket a sorokat. Nekem még is le kell írnom, hogy könnyítsek a lelkemen.
Nem, nem vertek otthon. És igen, lehetett volna ennél ezerszer rosszabb is, tudom jól. De nekem ez jutott, nekem ezt kell feldolgoznom, ahhoz, hogy szabad legyek. Ahhoz, hogy olyan anyává váljak amilyet a lányom megérdemel. Dolgom van az anyámmal.
Azon gondolkozom hol is kezdjem…legjobb lesz ha azzal kezdem, amire a napokban döbbentem rá. Oda adtál az Anyádnak engem. Leraktál hozzá mint egy csomagot. Óvodás koromtól ő nevelt. Ennek a súlyára csak nem olyan rég döbbentem rá, mivel az én lányom is hamarosan 3 éves lesz…hogy “adhatnám” oda bárkinek is? Hogy viselhetném el, hogy csak két hetente hétvégén lássam? Milyen anya lennék? Te milyen anya voltál? Tudom, fiatal. Tudom, egyedülálló lettél. De ezekkel már nem mentegethetlek tovább. Ez kevés. Én a gyereked vagyok. Egy gyereknek (jó esetben) az anya és az apa adja az alapot, a biztos pontot az élethez. Na ezt már ezen a ponton elrontottad. Tudom, nem volt könnyű neked sem gyerekként. Felfogtam, egész életemben ezt hallgattam, sajnálom, hogy nem tudtad ezt feldolgozni. Én szeretném azt feldolgozni, hogy egy kolonc voltam mindkettőtöknek, hogy egyikőtök sem szeretett soha annyira, hogy akarjon engem. Nem tudtatok felnőni a feladathoz. Emlékszem még az elején tudtalak tisztán szeretni. Nem szennyezte be semmi ezt az érzést. Egészen kicsi voltam, úgy vártalak, mikor jössz már értem a Mamához. Imádtam az illatod. Olyan gyönyörűnek tartottalak. Csak ámultam milyen szépen rajzolsz és festesz.
Mikor úgy 12 évesen vissza költöztettél magadhoz, akkor már testközelből élvezhettem melletted a fantasztikus életed. Volt olyan éjszaka, hogy arra ébredtem mámoros állapotban nyökögsz a szobádban. Kimentem a fürdőszobába, gondoltam, ha zajt csapok majd csak észre veszed magad. – Hát nem. Kavarogtak a gondolatok a fejemben, mit csinálsz? van itt valaki rajtunk kívül? mi bajod lehet? Aztán a túlélésre hajtva inkább bedugtam a fülhallgatót a fülembe, csak eltudjak aludni és legyen már vége.
Előfordult, olyan is együtt élésünk során, hogy egy hétvége után amit a Mamánál töltöttem, haza érve üres volt lakás. Ahogy beléptem az asztalon levő terítőn csak azt láttam leégett. Hívtalak, de persze nem vetted fel, csak sokadszorra. Néztem körbe, itt mi történhetett…persze volt ott rengeteg sör, pezsgő. Mert sör, bor, pezsgő az nem hiányozhatott otthonról. De máskor, amikor haza értem éhesen az iskolából, a – mit egyekre a válasz az volt “amit találsz”.
Egyedül nőttem fel. Persze nem a szó szoros értelemben. A mai napig ezzel küzdök. Mióta anya lettem, rettegek egyedül maradni. Nem érzem magam biztonságban, halálfélelmem van, hogy baj történhet.
Miért nem tudtál szeretni? Miért nem tudtál értem más életet élni? Tudom, tele vagy millió sebbel…olyanokkal amik felett már rég nincs uralmad.
Próbáltam ott lenni neked. Nagykorú voltam, mikor kiderült, hogy testvérem született. Akkor már (újra) nem éltünk együtt rég. De ez újra összehozott minket. Szép lassan minden hétvégét ott töltöttem nálad. Imádtam a testvérem. Igyekeztem mindenben segíteni, mert láttam mennyi terhet cipelsz. Próbáltam kicsit könnyebbé tenni az életed. Aztán egy nap kiderült, újra testvér születik. Így már ott volt a két pici. Ha láttam, hogy végtelenül fáradt és ingerült vagy, inkább felkeltem én a kicsihez éjjel, megetettem – mert persze tápszert kapott, hiszen te akkor is cigiztél és ittál, gyógyszert szedtél, ahogy a terhességed alatt is megtetted… hiába voltam ott felnőtt fejjel, nem akartam észre venni mi is történik igazából. Nem mertem magamnak sem bevallani, hogy az évek alatt alkoholistává váltál. Nem voltunk elegek motivációnak már hárman sem…én sem voltam elég jó. Akkor is elárultál, hátba szúrtál, eldobtál. Mert “túl sokáig tusol”, minden hétvégén itt van, adjon pénzt. A végén kibukott, hogy te már rohadtul utáltad, hogy én oda járok. Tulajdonképpen te mindig mindenkit utáltál a világon. Mindig mindenkivel és mindennel bajod volt. Így hát én sem maradhattam ki a sorból. Végtelenül becsapva éreztem magam. Azt hittem örömöt szerzek, azt hittem hálás vagy azért, hogy én ott vagyok neked. Mert hát senki sem nyitotta rád az ajtót…senkid nem volt rajtam kívül. Ja, de a kedves párod. Szintén alkoholista.
Rendszeresek voltak rajtad a kék-zöld foltok. Hol azért mert olyan részeg voltál, hogy estél-keltél, hol azért mert újabb ütlegelésig fajultak a dolgaitok. Már meg sem lepődtem, hogy nincs erőd ebből a kapcsolatból kiszállni.
Egyedül kellett mindent megoldanom. Soha nem tudtál mellettem lenni. Voltak próbálkozásaid, mámoros állapotokban, hogy bizalmas beszélgetésbe bonyolódjunk – de irtóztam ezektől – de végig az járt a fejemben mikor szabadulok már meg.
Feltenném a kérdést újra – miért? – de minek. Tudok rá ezer féle választ. Tudom miért lettél ilyen, tudom nem volt könnyű neked soha, és ezt nem tudtad kiheverni, de egyszerűen ezek sem mentenek fel a lelkemben téged. Nem tud nem fájni, hogy nekem nem volt és nincs is anyám. Nem tud nem fájni, hogy ez megváltoztathatatlan. Ezt nem tudod vissza csinálni, nem tud más helyettesíteni. Ez a legnagyobb gond. Nem tudlak pótolni. Elvetted tőlem ezt…elvetted az anyámat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: